Római hétvége

A Bazilikából kifelé jövet újabb sorba álltunk be: az altemplomba vezetőbe. A templom alatt több pápa is nyugszik, többek között II. János Pál, nem messze az általa avatott Magyarok Nagyasszonya kápolnától. Sírja közelében található Szent Péter nyughelye is.

A kupolából lefelé vezető lépcső a templom belsejében ér véget. Na, ezen a ponton éreztem úgy, hogy kicsit sok az élményből és a látnivalóból, egyszerűen nem tudtam, merre induljak, hova nézzek. Hatalmas belső tér, középen a bronz baldachin, alatta az oltár, és az alatt nyugszik Szent Péter. Ez volt, ami elsőre feltűnt, ezen kívül csak kapkodtam a fejem. Igazán itthon, a fényképeket rendezgetve látszott, mennyire nem tudtam, hova nézzek: összevissza fényképeztem hol erre, hol arra. Szent Péter szobánál, aminek a lába már teljesen elkopott a sok simogatástól, sikerült egy teljesen homályos képet készítenem, majd a memóriakártyám felmondta a szolgálatot. Azaz nem volt nagy baj, de erre csak este jöttem rá, ott csak ijedtemben kicseréltem a tartalékra, és örültem, hogy hoztam magammal. Cserébe viszont kevesebbet fényképeztem, mert féltem, hogy a kisebb kártya kevés lesz a hátralévő másfél-két napra.  A templom belsejéről sokan, sokat írtak már, több oldalt meg lehetne tölteni vele, nekem ez itt most nem célom, inkább mutatok pár képet.

Michelangelo Pieta-jánál kicsit magamhoz tértem a sok látnivaló okozta kábulatból és kis időre ismét felfogtam, mit látok. Nagy élmény volt testközelből megfigyelni, mégha a védőüveg miatt teljesen nem is lehet a közelébe menni. A Bazilika padlóján fel vannak tüntetve a világ legnagyobb katolikus templomai -pontosabban a méretarányai- köztük az esztergomi Bazilika is. Befelé még észben tartottuk, hogy erre külön figyeljünk. Legközelebb ez kb. egy kilométerre a Vatikántól jutott eszünkbe... Egy újabb nyomós ok, hogy visszamenjünk!

A Szent Péter térre érve különös érzés fogott el. Nem erőlködök, úgysem fogom megtalálni a szavakat, amikkel leírhatnám, mit éreztem. Mindenesetre nagyon jó volt ott lenni. Itt is egy sor fogadott, ez sem volt rövid. Azért ebbe már beálltunk. Reptéri ellenőrzéshez hasonlóan átvilágították a csomagunkat, majd néhány embert kiállítottak a sorból, mert nem volt megfelelően felöltözve. Fedetlen térddel vagy vállal senkit nem engednek be. Sortban-topban nem érdemes próbálkozni! Először a kupolába igyekeztünk, mivel így csak egyszer kell sorbaállni, lévén, hogy lefelé a templom belsejébe érkezünk. A kupolába fel lehet menni 4 euróért gyalog, vagy 7-ért lifttel. Mi a liftes verziót választottuk, hogy aztán hamar rájöjjünk: nem sok értelme volt, csak egy darabig visz a lift, az út nagy részét ígyis-úgyis gyalog kell megtennünk. A felfelé kapaszkodás sem kis élmény:

 Fent lenyűgöző látvány tárult a szemünk elé:

Lefelé sem pihentető az út. Igen, mindenki jól látja, valóban ilyen ferde a fal:

Szombat reggel 1/2 7-kor keltünk. A mai napra terveztük a Vatikánt, mivel nagyon rövid volt az időnk, ezért nem akartunk vasárnap, a még nagyobb tömegbe odamenni. Terv: metróval a Cipro-Musei Vaticani megállóig, onnan első állomásunk a Vatikáni Múzeumok. Úgynevezett BIG jegyet vettünk, ez az érvényesítés napján éjfélig Rómán belül minden közlekedési eszközre jó, 4 euróba kerül. Megreggeliztünk, megírtuk a képeslapokat, ami azért volt épp akkor fontos, mert terveink között szerepelt, hogy képeslapot mindenképpen a Vatikánban adunk fel. Azért nem ugyanaz vatikáni bélyeggel képeslapot kapni, mint egyszerűen olasszal. (Persze, hogy küldtem egyet haza is, a saját címemre:) ) A Vatikáni Múzeumok bejáratánál a következő kép fogadott minket:

Ami a sorból látszik, az pont ugyanilyen szélességben folytatódik a kanyar után is, majd következik még egy kanyar és a sor tovább áll. Mögöttünk pedig szintén egy kanyar, ami után még mindig nincs vége. Aztán pedig a Szent Péter tér... a sor majdnem az oszlopokig áll... Rómában nem sor a sor, gyorsan szokott menni, de az idő rövidsége miatt ezt nem mertük bevállalni. Így lemaradtunk a Sixtusi-kápolnáról, Raffaello Stanzáiról, a Vatikáni Képtárról, és még ki tudja, milyen csodákról. Na ez az egyik nyomós oka, hogy visszamegyünk!

Eltelt az első esténk Rómában. Vissza a szállásra, most már kicsit részletesebben is megismerkedtünk vele, mint érkezéskor. A szállónk a Hostel Andrew nevet viseli és valójában két részből áll. Van egy hotel része, ennek a neve is más, Hotel Corallo, de a kétféle szállás egy épületben található, ugyanazzal a recepcióval. Egy diákszálló esetében én egy kollégium-szerű dologra számítottam, de inkább egy egyszerű turistaszállóba kerültünk. De a diákszálló jelleget tükrözi, hogy nem fogadnak 35 év felettieket és gyerekeket. A lakrészünkben van 3 szoba, 1 konyha és 1 fürdőszoba-wc. A szobák közül az egyik 6 ágyas, vagyis 3 darab emeletes ágy van benne, így az ember szállásfoglaláskor nem tudhatja, kikkel kerül egy szobába, de ez akár külön izgalmas is lehet. A mi szobánk viszont az egyik 2 ágyas. Vagy mázlink volt, vagy feltételezték, hogy mi ezt szeretnénk, lévén különnemű utazópáros, bár nem kértünk ilyesmit, mivel barátilag társultunk erre az útra. A lakótársak közül egy amerikai sráccal találkoztunk csak, a többiek mind aludtak még reggelente, amikor elmentünk. Az egész szálló egyszerű, tiszta, olcsó (20 eurót fizettünk fejenként), mindent összevetve szívesen mennék oda legközelebb is.

A Colosseum Róma egyik jelképe. Ahogy közeledtünk hozzá, úgy nőtt bennünk az érzés, hogy valamiféle időgépbe kerültünk és pár ezer évvel korábban vagyunk, mint amikor elindultunk. Csak a római forgalom zavarta meg ezt az érzést, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Egy-egy kereszteződés jellegzetes látványt nyújtott: a lámpa előtt, a sor elején robogók sokasága, mögöttük kisautók tengere. Ahogy elindultak, hosszú percekig próbáltuk kitalálni, ki merre megy, ki kinek ad -bár inkább nem ad- elsőbbséget és egyáltalán itt most milyen szabályok szerint haladnak a járművek. Aztán feladtuk. Csodáltuk inkább a történelmet. A colosseum nyári időszakban 19 óra körül zár, nekünk természetesen sikerült később odaérnünk.

Miután valamelyest sikerült megemésztenünk a látottakat, úgy döntöttünk, ideje lenne enni valamit. Nálam Fettuccini, az útitársamnál Pizza volt a menü, a vacsoraasztal mellől a Vittorio Emmanuelle emlékműre néztünk, a hangulatot nehéz lenne leírni. A pénztárcánknak nem tett éppen jót a helyválasztás, de ez igaz az egész belvárosra, nem éppen olcsó az étkezés, ráadásul az adagok sem magyar éttermekhez szokott gyomorra vannak kitalálva. Mire végeztünk, besötétedett, de ennek még örültünk is, mert ezt a látványt kár lett  volna kihagyni.